DOKTOROK KÖNYVE

– Gyerekként hogy élte meg az üldözöttség érzését?
– Sosem felejtem el, amikor kiürítették a Szövetség utcai csillagos házat, amiben laktunk. Mentünk az utcán a téglagyár felé, mert úgy volt, hogy onnan visznek minket Auschwitzba. Gyerekek, felnőttek, öregek vonultunk, az utca két oldalán pedig álltak az emberek, és nézték, ahogy felemelt karokkal mennek a zsidók. Emlékszem, felnéztem a házak ablakába, és láttam a figyelő arcokat. Amikor találkozott a tekintetem az övékkel, visszahúzódtak, és még ma is hallom, ahogy lehúzzák a redőnyöket. Bámészkodás közben lemaradtam a sorból, mikor egy nálam kicsivel idősebb srác a járdán ácsorgók közül odalépett, mondott valami csúnyát, és hátulról belém rúgott. A rúgás lecsúszott rólam, fizikailag nem is fájt, de a nyoma úgy belém égett, hogy a mai napig sajog.

– Mikor érezte először, hogy felnőtt?
– Soha. Sok szempontból nem váltam felnőtté mindmáig, és nem nagyon értem, hogyan kell éreznie magát az embernek, amikor felnő. Bennem nagyon sok infantilis tulajdonság van. Például a szinte már gátlástalan őszinteségem. Eszembe nem jut formázni az életemet senki felé. Gyermekded módon tudok örülni a saját sikereimnek és másokénak is. Imádok kapni, de adni is, és nem akarom leplezni sem az örömömet, sem a szorongásaimat, sem az ellenszenveimet. Rólam sokszor kell gondoskodni, és fontos számomra, hogy mindig legyen a közelemben olyan ember, akihez odabújhatok és aki tanújává válik az életemnek, mint ahogy én is az övének. Lelkileg támaszkodom ezekre az emberekre, úgyhogy ilyen szempontból nem nőttem fel. Viszont felelősségvállalás és megbízhatóság szempontjából felnőttem, azaz más is támaszkodhat rám, bírja még a vállam.

– Sosem fohászkodott Istenhez vagy valami másnak nevezett felsőbb erőhöz?
– De igen. Nem vagyok ateista, mert azt nagyon primitív dolognak tartom, de a szenvedés és kétségek nélküli hit iránt is gyanakvó vagyok. Számomra annak, hogy létezik valamilyen transzcendens erő, ha úgy tetszik, hatalom, ugyanannyi esélye van, mint annak, hogy nem létezik...
– Mikor imádkozik mégis?
– Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, van valami, amihez egyszer csak közelebb kerülök. Ezek a pillanatok általában váratlanul törnek rám, és magányosan találnak, de nem feltétlenül vannak összefüggésben különösebben nehéz helyzetekkel. Mégis hirtelen kitör belőlem valamiféle segítségkérés – vagy éppen hála. Ilyenkor úgy érzem, hogy tudok imádkozni, ami nagyon fontos, mert nemcsak szavakat mondok, hanem hittel is fohászkodom. Máskor is elő szokott fordulni, hogy imádsággal próbálkozom, de hamar rájövök, hogy ha létezik is Isten, nem juthat el hozzá, mert nem szívből jön, csak üres szavak halmaza. Azok a pillanatok viszont nagyon értékesek számomra, amikor sikerül megélnem azt a bizonyos közelségfélét,amit nagyon nehéz megfogalmazni. Apósom, akit mai napig sokra tartok, református lelkész volt. ő mondta, hogy az igaz hit valamiféle megvilágosodásból fakad. Van, akinek ez soha nem adatik meg az életben. Nekem nem adatott meg. Az én hitemben a bizonytalanság vált biztossá.