DOKTOROK KÖNYVE

Egy alkalommal a Thököly úti domonkos templomban látomásom volt, ami egy pillanat alatt az ellenkező irányba fordított. – Ezt most úgy mondja, mint egy mindennapi eseményt, de gondolom, nem volt az.
– Nem, persze hogy nem, már csak azért sem, mert sorsfordító hatással bírt. Már nem először mentem abba a templomba, mégis azon a napon – 1998. december 12-e volt – nagyon furcsa érzés járt át, amikor megláttam a hatalmas fakeresztet. Letérdeltem, és imádkoztam. Egyszer csak Jézus a feszületen verejtékezni kezdett, zihálva vette a levegőt, és rám szegezte tekintetét. Láttam megelevenedni. Rémület fogott el, és elmenekültem. Nem tudtam felfogni, ami történt, nem hittem a szememnek, és próbáltam azt gondolni, hogy csak képzelődöm. Aznap éjjel alig aludtam, és másnap reggel, ahogy lehetett, visszamentem a kereszthez. Imádkozni kezdtem, mikor Jézus felém fordította a fejét, és intett vele, sugallva, jó úton vagyok. Én pedig éreztem, hogy újjászülettem.
...Amióta ez történt, félelem nélkül élek, mert letérdeltem, és ahogy Dr. Gyökössy Endre mondja, a térden álló ember nem tud elesni. Nincs mitől tartanom.

– Emlékszik az első alkalomra, amikor meghalt valaki a kezei között?
– Ez nagyon érdekes kérdés, mert valójában nemrég tapasztaltam meg először. Olyan már többször is előfordult, hogy megműtöttem valakit, és utána mégis meghalt. Sajnos a koponya- és gerincsérülteknél ez gyakori. Az is előfordult, hogy későn értem a beteghez, és az is, hogy még idejében tudtam szólni az intenzív osztályos kollégának. De szó szerint a kezeim között néhány hónapja halt meg először valaki. Ügyeletes voltam, és reggel fél hétkor hívtak le a beteghez. Amikor odaértem, láttam, hogy orvosként már nem tudok segíteni. Mellette maradtam, megfogtam a kezét, megsimogattam az arcát, és imádkoztam. Még lélegzett… majd egyszer csak leállt a légzése. Hallottam szíve utolsó dobbanásait. Csak ültem mellette némán. Nem kértem paravánt, nem akartam elkeríteni a többi betegtől, és nem érdekelt, hogy mit gondol a környezet. Húsz éve vagyok orvos, tíz éve mélyen istenhívő, és most volt először bátorságom elkísérni valakit az utolsó pillanatáig, hogy szeretetben haljon meg.
– Tudja, hogy segített?
– Éreztem...
– Még mit érzett?
– Hogy nehéz volt megtennem. Nem véletlen, hogy csak most jutottam el idáig. Ez a pillanat nem csupán érettebbé tett, de arra is rádöbbentett, milyen sok bepótolnivalóm van még az életben.